Sziasztok!
Első blogomban néhány egyszerű közlekedési helyzeten keresztül szeretném levezetni azon gondolatmenetemet, hogy miért nem működik Magyarország egy élhető társadalomként.
Beköszöntött a rossz idő, így kénytelen voltam elkezdeni motor és bicikli helyett autóval bejárni dolgozni. Már hónapok óta nem közlekedtem autóval a reggeli csúcsban, így elég nagy sokk volt számomra az első néhány nap. Persze emlékeimben derengett, hogy a reggeli araszolás kis hazánk fővárosában nem a legüdítőbb tevékenység, de emlékeimben azért ennél lényegesen jobb képet tároltam róla.
Még csak 2 hete járok kocsival, 10 alkalmam volt megfigyelni mi történik. Az utca aljában ahol lakom egy 2 sávos útra tudok kihajtani, melynek jobb szélső sávja buszsáv. Reggel értelemszerűen már áll a sor mire odaérek. Régebben én is paraszt voltam és gondolkodás nélkül végig mentem a buszsávban a következő két kereszteződésen és a végén bepofátlankodtam balra. Lassan azonban benő a fejem lágya és már igyekszem emberhez méltó módon közlekedni, így ilyet már nem teszek. Ahogy kikanyarodok a buszsávba rögtön kiteszem a pilácsot balra és várom, hogy a belső sávban haladók közül valaki beengedjen. 10-ből hétszer egyszerűen senki nem engedett be. Persze tudtam volna aggresszorkodni és be tudtam volna tolni a kocsi orrát (16 éves suzukim van, amin 3 különböző szín is megtalálható már a kasztnin, szóval túl sok félteni valom nincs egy-két kocctól), de én arra vártam, hogy valaki az értelme fogtán engedjen be és ne azért mert jobban félti a tragacsát, mint én. Persze mögöttem pillanatok alatt elkezd torlódni a sor. A mögöttem várakozók 3 csoportból kerülnek ki:
- busz (3 vonal is jár ezen a részen)
- taxis
- buszsávban jobbról előző fontos emberek
A buszsofőrök és a taxisok jellemzően belátják, hogy nem rám kell haragudni, kivéve, ha nem látják, hogy én a keresztutcából kanyarodtam ki. Utóbbi esetben azt feltételezik, hogy én is egy fontos ember vagyok, aki most próbál visszapofátlankodni a helyére. A valóban fontos emberek viszont jellemzően ész nélkül dudálnak. A probléma csak fokozódik, ahogy a következő kereszteződésbe érünk (ez 30 méterre van, jellemzően 10 perc alatt abszolválható a távolság reggel). A kereszteződésben jár villamos és egyéb buszjáratok a 2x1 sávnyi forgalom mellett. Gyakorlatilag nem volt olyan reggel, hogy valaki ne szorult volna be és ne lehetetlenítette volna el a keresztező forgalmat.
A szomorú az egészben számomra az, hogy a forgalomban résztvevők 95%-a minden nap részt vesz ezen a túrán és ez mégsem elegendő ahhoz, hogy változzon a helyzet. A reggei forgalomban szerintem nagyságrendileg 8-15 féle forgalmi szituáció van, amit meg kell oldani és általában legfeljebb 4 dolgot tehetünk (gyorsítunk, lassítunk, jobbra megyünk, balra megyünk). Ez azért nem annyira bonyolult lássuk be.
Kérdem én, miért gondoljuk, hogy akármit is tudunk működtetni ebben az átkozott országban, hogyha ezekben a rém egyszerű szituációkban sem tudjuk még csak meg sem közelíteni az optimumot? Szerintem sehogy. Ami kicsiben nem megy, az általában nem megy nagyban sem (vagy ahogy a főmököm szokta mondani: "Aki hétköznap csak firkál, az hétvégén sem fog tudni rajzolni"). Épp ezért képtelenek vagyunk hosszú távon fenntartható jólétet és békét garantáló szelekciós mechanizmusokat sem kialakítani. Nálunk nem látja el feladatát:
- a felső oktatás (boldog-boldogtalan diplomát kap),
- a tudomány területén nem az eredmények, hanem a seggnyalás alapján kerülnek előre a kutatók,
- a leghülyébbekből lesznek a tanárok (tisztelet a kivételnek), akik napi 8 órát eltöltenek a gyermekeinkkel,
- a leggerinctelenebb emberekből a politikusok (lásd akár már a HÖK-től kezdve, egészen a parlamenti pártokig),
- korrupt emberekből lesznek rendőrök (ismételten tisztelet a kivételnek, találkozom egyre több tisztességes rendőrrel)
- a gyerekvállalást semmiben sem segíti az állam, a piac pedig inkább bünteti stb...
A társadalom elég robosztus valami, ezért elég sokáig képes igen masszív anomáliák ellenére is működni, vagy leaglábbis vegetálni. Előbb-utóbb azonban borul a bili és abból nem lesz köszönet.
Én itt szeretném leélni az életem, itt szeretném majd felnevelni a gyermekeimet, de egyre többször bizonytalanodom ebben el, főleg a gyerekek miatt. Nekik lehet, hogy sokkal jobb lenne pár száz vagy ezer kilométerrel nyugatabbra...
Ti mit gondoltok?
